Spielberg pótjelöltje a rendezésre saját maga után Rob Marshall volt, aki nem is olyan régen a Chicago remek megvalósításával gyűjtött be pár Oscar-nak nevezett aranyszobrocskát. Tehát a szakértelem adott volt, innentől kezdve már csak a koncepción múlott az egész, ami végülis elég furára sikeredett, hiszen az Egy gésa emlékirataiból sikerült egy olyan filmet készíteni, mely szinte biztos, hogy szinkronizálva sokkal jobb lesz, mint angolul.

Az egy dolog, hogy olyan nagy neveket sikerült megnyerni a produkciónak, mint Zhang Zi-Yi (Csúcsformában 2, Tigris és sárkány), Michelle Yeoh (A holnap markában, Tigris és sárkány) és az Oscar-ra is jelölt Ken Watanabe (Az utolsó szamuráj, Batman: Kezdődik!) és nem sokon múlt, hogy Maggie Cheung vagy a Lost-os Yoon-jin Kim is szerepet kap, a gond csak ott adódik, hogy a film autenticitását erőteljesen rombolja az angol törve beszélő ázsiai (köztük kínai) szereplők hada, akik a japán nép alsó és felső rétegeit alakítják. Persze, a rend kedvéért japán mondatok és japán szavak is bentfelejtődtek a filmben, de anélkül, hogy megoldási javaslatot ajánlanék, csak azt tudom mondani, hogy így elég fura lett az élmény. Ezúttal érdemes a magyar verzióra jegyet váltani, ahol mindenki akcentusmentes magyar nyelven nyomja a szöveget.

A film mindenesetre egy csodaszép tablót fest a 20. századi Japánról, az ottani viszonyokról és a gésák csodálatosnak mondható világáról. Utóbbiak történetébe úgy csöppenünk bele, hogy egy falusi ember megbetegedett felesége miatt két lányának eladására kényszerül. Akkoriban Japánban előszeretettel csaptak le az árva kiskorúakra hogy kurtizánt, esetleg eggyel nagyobb rendfokozatú munkás hölgyet, gésákat neveljenek belőlük. Az Egy gésa emlékiratait az egyik kislány visszaemlékező narrálásában halljuk, aki elmeséli nekünk pár évtizedet átölelő történetét, azt hogyan is lett gésa.

Adaptációt, pláne egy sikerkönyv adaptációját (várunk, Da Vinci kód!) rendezni elég hálátlan feladat, hiszen amellett, hogy egy népszerű regény sikerét meglovagolni nem nagy művészet és már pár reklám is simán eladja az adaptációt, meg kell küzdenie a hárdkór, fanatikus rajongók hadával és vízióival is, akiknek természetesen megvan a saját elképzelésük a filmről. Persze ahány ház, annyi szokás, így nem is érdemes tán foglalkozni azzal, hogy mennyire hű a film a könyvhöz és viszont, mindenkinek a tetszését úgysem lehet elnyerni.

Ami mellett nem lehet elmenni az a film vizualitása. Egyszerűen hihetetlen mennyire sikerült megragadni a korabeli (20-30-40-es évek) Japán kinézetét és hangulatát - érdemes összehasonlítani a mintául szolgáló képeket és a filmre varázsolt helyszíneket. Nem is véletlen, hogy mind a díszlet, mind a kosztümök megkapták az Amerikai Filmakadémia elismerését, mint ahogy Dion Beebe operatőr is hazavihetett egy Oscar-szobrot a másik két, a vizualitásért felelős szakmunkás kíséretében. Egyébként a film gondosan megválasztott helyszínei is sokat segítettek a korhű látvány elérésében, a számos kaliforniai lokáción készített felvételt még pár, az eredeti kiotói helyszínen forgatott jelenettel egészítették ki. A film zenéjét John Williams jegyzi, korrekt muzsikát készített a nagy valószínűséggel a szívéhez nőtt filmhez, hiszen egy Harry Potter 4-et mondott le a Gésáért.

Egyértelmű, hogy az Egy gésa emlékiratait egy nagy lélegzetű epikus tablónak szánták, és az is egyértelmű, hogy mint ilyen csődöt mond az örökkévalóság színe elé állítva. Persze az hogy nem lesz időtálló alkotás még nem jelenti azt, hogy ne lenne szép és jó film. Mindössze az a gondja a nézőnek, hogy túlságosan is biztosra mentek a készítők, és ha nem lenne a tényleg óriási látványvilág, akkor még a szívszorító történetre sem emlékeznénk. Nem tudom, de valahogy a film lelke elsuhant a külcsín csinosítgatása közben...